Tényleg így akarsz tovább élni?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csöpp harcos. Erős, fényes volt, sőt ragyogó, hihetetlen bölcs és csupa-csupa szeretet. Nem is tudott más milyen lenni, hiszen ez volt az eredendő természete.

Ez a kis harcos nagyon boldog volt, mert tudta, hogy egy nagy egész része, de valami mégis hiányzott neki. A zsigereiben érezte, hogy hívja az élet. Az élet, melyről hallotta, hogy olykor nagyon furcsa, de igazán különleges.

Tudta, hogy menni kell, és nagyon sokat tanulnia és a tanulás végén pedig megosztania fényét másokkal. Irtó izgalmasnak találta ezt a kihívást a kis harcos, ezért útnak indult.

Az első tapasztalata a verseny volt. Több millió harcossal kellett megküzdenie, ahhoz hogy mehessen tovább, de végül sikerült célba érni. Azt érzete innen már minden rendben lesz.

De nem így volt. Olyan furcsa érzései lettek, amikkel sohasem találkozott azelőtt. Először azt érezte, hogy izgatott, aztán pedig azt, hogy nem szeretik, hogy itt van, majd hogy nem örülnek, hogy kisfiú. Szomorúság, öröm, kétségbeesés, félelem keveredett a vérében majd 9 hónapon át. Kezdett elbizonytalanodni abban, hogy érdemes folytatni, de tudta azt is, nagyon sok tanulnivaló vár még rá. Így hát úgy döntött, ott marad.

Egészen addig, míg erőteljes ütést nem érzett a 8 és fél hónap alatt szépen formálódó kis testén. Az ütés mellett egy tompa fenyegető hang: Megöllek, te k.va! Tudta, hogy az apja volt a hang, és érezte, hogy nem ez volt az utolsó fájdalom, amit okoz neki. Az ütést erős szorító érzés követte, és valahogy megváltozott minden. A kis teste elkezdett előre nyomulni, és tudta, ha nem halad ezzel a nyomó érzéssel, akkor beragad, és tudta, hogy ezt nem szabad. Mivel közel 9 hónapon át a választott szülei bizonytalanságait, félelmei szívta magába, így önmagában is kezdett elbizonytalanodni: vajon képes megszületni? El kezdett csökkenni a fénye, és ragacsos fekete valamik kezdtek tapadni rá. De megrázta magát és visszaemlékezett, hogy ki is valójában.

Én egy harcos vagyok, és meg tudom csinálni – kiáltott. Azzal összeszedte minden erejét, és a világra jött.

Amikor rátették édesanyja testére, azt érezte, pontosan ott van, ahol lennie kell. Az idill azonban nem tartott sokáig, mert valami rideg, fényében alig pislákoló alak elszakította a béke szigetéről. Az új tapasztalás a magány és az elhagyatottság érzés volt. Hiába szólt, hogy ez így nem jó, nem figyelt rá senki. Majdnem elhitte, hogy ez egy olyan világ, amit ő egyáltalán nem képes irányítani, de aztán jött a megváltás, és édesanyja mellére helyezték. Érezte, hogy szereti ezt a nőt, és a nő is szereti őt.

Mégis fontos vagyok és szép ez a világ – gondolta magában és jóllakottan elaludt. Azt álmodta, hogy újra a teljességében ragyog és szórja a fényét azokra, akik csak pislákolnak. De egy ismerős hang felverte álmából és a valóság szinte arcul ütötte. Itt van. Érezte őt, érezte a szúrós tekintetbe sűrített haragot és agressziót, és mindezek alatt a félelmet, mely elfedi a nagy harcos fényét. A kis harcos először összerezzent, majd eszébe jutott a küldetése: ADNI.

A kis harcos 7 éves koráig próbálkozott a fényét sugározni. De a sötétség, amit addig tapasztalt teljesen elfeledtette vele ki ő, és hogy miért jött. Így teltek az évek, és kis harcosból egy boldogtalan üresség lett, aki biztos volt abban, hogy nem ér semmit.

Hogy mi történt vele? Az apjának sosem kellett mégsem tűnt el az életéből. Nem értette, mi rosszat tett, amikor az apja megverte. Arra nagyon korán rájött, hogy az apja tele van fájdalommal, ami időről időre pofonnal végződik. Sokáig remélte, az anyja vigasz lesz számára, de aztán megtanulta azt, hogy a szomorúság fátyolként takarja anyja fényét.

Nagyon sok mindent tanult, sok fájdalmat élt át, de ott volt még benne a remény, hogy talán majd, ha mások is jönnek az életébe, azokkal kedvezőbb lesz a helyzet.

Iskolás lett és egy nagyobb rés nyílt a világán. Megismerte azt a fogalmat, hogy barátság, majd azt, hogy csalódás, és azt is, hogy elnyomás. Az iskolában sok kis harcos vette körül. Voltak, akik fényesen ragyogtak, mások rosszak voltak vele. A kis teste nem fejlődött úgy, ahogy az apja és a sötét fiúk szerint kellett volna, így sokat csúfolták, és időnként megszégyenítették mások előtt. Az anyja továbbra sem tudta megvédeni, hiszen el volt foglalva a saját bánatával és a pénzhiánnyal. A kis harcos teljesen elfelejtette, hogy a szeretet az eredendő természete, és mivel kívülről sem kapta meg azt, teljesen szeretethiányossá vált.

Magányosnak érezte magát, és elhatározta, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy szeressék és figyeljenek rá. Megfigyelte, hogy a macsó fiúkat jobban kedvelik a többiek, és addig utánozta ezt a viselkedést, míg végül ez a maszk teljesen egybe nem olvadt az arcával.

A kis harcos férfi lett. Hogy sugározza-e fényét? Nem, de ezt már nem is fontos. A lényeg az, hogy túléljen minden egyes kibaszott napot.

Az életcélja, nem más, minthogy szétdolgozza magát és legyen elég pénze, hogy megdugjon heti 2 nőt – persze a felesége mellett, akit nem tud szeretni – és hogy a lányát – akit igazából sosem tudott elfogadni – kötelességből egy-két pofon és számtalan kritika kíséretében felneveljen.

Így élt egészen 40 éves koráig, amikor is az egészségtelen életmód, a sok munka és a stressz eredményeképpen szívrohamot nem kapott. Amikor kábultan kinyitotta a szemét, látta, hogy egy angyal áll felette. Biztos volt benne, hogy meghalt, és vége a szenvedésnek. De korai volt az öröm. Csak egy ápolónő volt, aki ellenőrizni jött az állapotát. De mintha tényleg az égből küldték volna őt, mert a kishölgy ránézett és csak egy mondatot intézett felé: Tényleg így akarsz tovább élni?

A férfiban ekkor felébredt valami. Igen, a kis harcos volt az.

A férfi napokig érlelgette magában a nővérke kérdését, míg nem egyszer abban a magányos kórteremben hangos zokogásba kezdett. Feljött neki minden, amit évekig próbált eltemetni magában: a sok fájdalom, megaláztatás és csalódás. Minek élek, jobb lenne, ha megdögölnék! – ordította!

A sírástól megkönnyebbülve üresen bámult a plafonra, majd elaludt. Amikor viszont kinyitotta vakítóan kék szemét, akkor nem a boldogtalan áldozat, hanem a harcos nézett a világra. Felébredt, végre!

Felébredt és megváltozott az egész élete. Hogy mi történt? Elkezdett végre élni. Élni és nem csak túlélni. Nem volt egyszerű, sok harc, sírás és küzdelem volt az ára, de elfogadta végre a segítő kezeket. Képes volt megbocsátani mindenkinek, aki valaha ártott neki, és hálát érezni minden tanításért. Önmagának is megbocsátott és végre elhitte, hogy értékes, szerethető ember. Megjavította a kapcsolatát a feleségével és a lányával és keresett egy célt, amiért érdemes felkelni nap mint nap. Először a célja az volt, hogy boldog legyen. Azonban egy idő után azt érezte, hogy segíteni akar másoknak is. Egy jobb világot akart.

Egy nap felébresztette egy ötlet. Egy ötlet, amellyel könnyebbé teheti mások életét. Ez az! – hangosan felkiáltott.

Ez a harcos el kezdte végre a feladatát beteljesíteni. Emlékszel, mi volt az? Igen, ADNI.

Így vált végül a mi kis harcosunk szeretetteljes adakozóvá: megtapasztalta, milyen vesztesnek lenni, aztán felállt és éli milyen győztesnek lenni.